A kaptárban az anyát megtalálni közel olyan nehéz feladat, mint tűt a szénakazalban. Legalábbis egy laikusnak (értsd: nekem).

Erre a problémára találták ki az anyajelölő filcet. Gyakorlatilag egy vastag, színes filcről van szó, amivel az anyaméhre tesznek egy pöttyöt: ha  már egyszer megtalálták, akkor legközelebb rögtön kitűnjön a sok zsezsegő méhecske közül. Minden évben egy bizonyos színt használ az ország összes méhésze, így a színből azonnal tudni lehet, az adott méhanya melyik év szülötte.

Mivel mi év közben csöppentünk bele a méhészkedésbe, sikerült is a szezon végére beszereznünk az idei és a következő év filcét. A múlt héten, első felindulásból KJ rögtön majdnem agyon is nyomott egy anyát, miközben próbálta megjelölni. Mivel a méhek matriarchális társadalomban élnek (mély sóhaj…), egy anya elpusztulása egyenlő az egész család, vagyis kb. 50 000 méh elpusztításával. Nem véletlen, hogy KJ az esetet követően napokig ontotta magából a szitkokat.

A télre készülvén – állítólag – természetes, hogy bizonyos családok elpusztulnak ilyen vagy olyan okok miatt. Túl gyengék, és egyébként sem bírnák ki a telet, vagy „kirabolják” őket a többiek, vagy elpusztul az anya, és velepusztul az egész család. Ennek persze nem örül a méhész, hiszen súlyos pénzek repülnek ki így az ablakon.

Érthető tehát, hogy KJ mostanában gondterhelten és lógó orral járkál. Figyeli az állatokat, hogy muzsikálnak. A méhegészségügyi felelős és az összes hozzáértő szerint is szép, erős az állomány, és nem kell aggódni a tél miatt, de  akkor is nehéz elfogadnia, hogy olykor-olykor talál néhány elhullott méhet a kaptár alján.

A minap egy üres cigisdobozzal állított haza. Cigi ugyan már nem volt a papír dobozban, ehelyett egy száraz, összeaszott kis méhtetem zörgött benne. Valamikor méhkirálynő volt, de KJ már a kaptár aljában talált rá. Ilyenkor nem győzöm nyugtatni: mindjárt itt a tavasz.