Az idei március 15-e vitathatatlanul beírta magát a történelembe. Bár mi a jó meleg lakásból figyeltük az eseményeket, távol a hóban rekedt emberektől, az extrém időjárási körülmények és a napokon át tartó mentés gondolatára még most is kicsit megborzongok.

Két nap kényszerpihenő és szobafogság után az első utunk Keszegre vezetett. Vágytam már a friss levegőre és a napsütésre – a +2 fokos hőmérsékletet fel lehetett volna tornászni ugyan még néhány fokkal -, ráadásul picit aggódtunk a méhek miatt. Ősszel megfelelőnek tűnt a helyük az átteleléshez, de mivel ez az első telük az akácosnál, mindenképpen ellenőrizni akartuk, hogy minden rendben van-e velük a nagy havazás után.

A domb aljához érve nyilvánvalóvá vált, hogy autóval nem tudunk felmenni a kaptárakhoz. KJ meg is jegyezte: le kellene cserélni az autót. (Na, ja. Mostanában mintha minden beszélgetés ide vezetne…) Majd előkapta a távcsövet, és végigpásztázta a két sort. Amikor a szemöldöke ráncba húzódott, már tudtam, valami nem stimmel.

Az egyik sor kaptár rendben lévőnek tűnt, de a másikat látszólag teljesen belepte a hó. Autóból ki, gumicsizma fel, és irány a domboldal. Útközben megvizsgáltuk a róka, őz és szarvas nyomokat, és ismét megállapítottuk, micsoda élet van a keszegi akácosban.

A dombtetőre érve aztán bizonyossá vált, hogy néhány kaptárt tényleg betemetett a hó. Furcsa módon az egyik sor tökéletesen fehér volt, míg a másikon szinte alig találtunk hófoltokat. Úgy tűnik, az erős szél a jelenlegi helyen még fejfájást okozhat nekünk.

A hó jó hőszigetelő, ezért önmagában az a tény, hogy a kaptárak fehérek, még nem ad okot az aggódásra. A tetőn lévő havat és jeget nem is tanácsos eltávolítani, hiszen a hideg időben a méheknek minden plusz termikus szigetelés jól jön. A kijárókat azonban számos helyen meg kellett tisztítani, hogy szabad kijárásuk legyen az állatoknak, és legfőképpen, levegőhöz jussanak.

A feladat elvégezve, a tanulság levonva: Jövőre, veletek, valószínűleg nem ugyanitt.