Bevallom, ehhez a bejegyzéshez elő kellett vennem a térképet. Libanon hallatán az én fejemben egy forró, kietlen táj jelent meg, ahol kecskék poroszkálnak, és csak ritkán esik az eső. Itt hogyan lehet méheket tartani?

Valójában ebben a közel-keleti országban a méhészet nagy hagyományokkal rendelkezik, főként a hegyvidéki területeken, a szedresekben. A hegyekben állattartással (juh, kecske) foglalkoznak, a földközi-tenger-parti síkságon és a völgyekben megterem az alma, körte, szőlő és banán is. Körülbelül ennyiben ki is merül a mezőgazdaság.

Egy rövid szünet után a 80-as években újra felvirágzott a méhészet, és ma az országban 5600 és 6000 közé tehető a méhtartók száma. Ez kb. 180 ezer kaptárat és 1800-2000 tonna mézet jelent évente (Libanoni Méhtartók  Egyesülete – Lebanon’s Beekeeper’s Association, 2011). A termés javát országon belül értékesítik, csupán 3% kerül exportálásra a japán, valamint 2% az arab piacokra.

A Libanon-hegység tekinthető a méhészkedéshez a legalkalmasabb területnek, itt találhatók a legnagyobb, akár 1000 méhcsaládos méhészetek is. A második legtermékenyebb régió a déli provincia, amely az ország teljes évi mézmennyiségének egy ötödét adja.

Három fajta libanoni mézet különböztetünk meg. A citromvirágmézet az ország tengerparti területein pergetik. (Nyam. Azért ezt nagyon megkóstolnám!) Az „an-Nadwa al-Asaliya” nevű, ásványi anyagot tartalmazó mézet az ország középső részén, fenyőnektárból állítják elő a méhek. A hegyi méz az 1200 m feletti területekről származik.

A mediterrán éghajlat miatt egy évben akár három szezonról is beszélhetünk, ha a méhész nem sajnálja az időt és az energiát a vándorlásra. Ugyanakkor épp ez teszi nagyon munkássá ezt a foglalkozást Libanonban. Kevés fiatal hajlik rá, hogy belefogjon, vagy épp kövesse a szüleit a gazdálkodásban. A méhbetegségeken kívül a legnagyobb fejtörést a szakmának a következő generáció motiválása adja. A libanoni méhészek 99%-a a mai napig jövedelem kiegészítésként méhészkedik, és mellette más foglalkozást is űz.