Budapestet napok óta tömény hárs illat lengi be. A vidékről fellátogató barátaink péntek délután meg is jegyezték: „Hmmm… Érzitek ezt?” Majd nagyot szippantottak a levegőbe. És kivételesen nem a szmogra gondoltak. A virágillat annyira egyedi és intenzív, hogy lehetetlen nem észrevenni.

Korábban fel sem tűnt, de tény, hogy Budapest és Zamárdi más-más időzónában vannak. Persze, vidéken az élet lassabban telik, de itt nem csak erről van szó. A fővárosban már javában tart a hársfavirágzás, sőt a kislevelű hárs már helyenként el is virágzott. Zamárdiban (pontosabban Tóközben és Bálványoson) pedig még meg sem kezdődött. Így a méhek – az akáchordás utáni pihenőben és az ösztönöktől hajtva – úgy döntöttek, hogy ők bizony most rajzásba kezdenek. Volt néhány bolond nap: rohangálás kassal a kézben, autóba beugrás, fára mászás, új kaptárak festése rohamléptekben, de mindennek hála, gyarapodott is az állomány néhány befogott rajjal. (Az már más kérdés, hogy a befogott rajok közül mennyi marad meg hosszútávon. Ma reggelre is „lelépett egy muter” – ahogy KJ fogalmazott.)

Az elmúlt napok tehát rajbefogással és előkészületekkel teltek. Szerencsére ismét szükség van 5-10 fiókra, így a jövő héten sem fogunk unatkozni. Viszont, mézből él az ember, és ezt úgy tűnik, a méhek is tudják. Ezért a mi leleményes – és türelmetlen – kis állataink hárs nem lévén, más mézelő növények után néztek. Elkezdték hát hordani a facéliát, a vaddohányt és más mezei virágokat.

Néhány hónappal ezelőtt még nem sokat tudtam volna papírra vetni ezekről a növényekről. Agrárdiploma ide vagy oda. Pedig a facélia és a vaddohány is fontos a méhészetben. A facélia külön posztot érdemel, és mivel a tervek szerint jövő héten én is lemegyek Zamárdiba, erről a mézontófűként is ismert növényről majd akkor írok. Állítólag a facéliával beültetett domboldal úgy fest, mint az olasz levendulamezők. Alig várom!

A vaddohányhoz épp ma volt szerencsém. Keszegen jártunk, hogy szemrevételezzük a napraforgót, és kiválasszuk, hová kerülnek majd a kaptárak. Dolgunkat elvégezve a 30 fok feletti hőségben bemenekültünk az akácosba, ahol nem csak a vaddohányba, de egy pár szarvasba is belebotlottunk. Gyönyörű agancsú, nemes példányok voltak. Sikerült őket lencsevégre is kapni, aminek KJ úgy örült, mint egy kisgyerek.

A selyemkóró vagy vaddohány furcsa teremtés. A növényvédelmi törvény kiemelkedően kártékony fajnak minősíti. Sűrű állományai az őshonos növényeket teljesen kiszoríthatják. A napraforgó és más, rovarporzású növényekről elcsalogatja a méheket. Erdőtelepítésekben a csemeték fejlődését is gátolja.

Mérgező növény, és az a néhány rovarfaj, amelyre nem hat a mérge, maga is mérgezővé válik, amennyiben fogyaszt a növény bármely részéből. Az agresszív gaz állítólag Amerikából került hazánkba véletlenül a gabonaszállítmányokkal, vagy szándékosan telepítették ide a méhészek, mivel az akác után a legjobban mézelő méhlegelő a selyemkóró mező.

A magyarországi méztermelés akár 1-3%-át is adhatja. Méze ráadásul hungarikumnak számít. Mivel a növény nem termel virágport, így a virágpor tartalma elenyésző. Virágpor érzékenyek számára ez az ideális méz. Az akáchoz hasonlóan sokáig folyékony marad.

Ugyanakkor erősen megtizedeli a méheket. A virágzatba nektárért bemászó méh lába gyakran beleakad a portokba, és azt leszakítva a teljes portokot viszi magával. Sajnos a házi méhek esetében sokszor nem a portok, hanem a rovar lába szakad le. A selyemkórót eredeti lelőhelyén vadméhek porozzák, amelyek jóval nagyobbak és a lábuk is erősebb.

A méhészek folyamatosan lobbiznak a miniszteri tárcánál az ügyben, hogy a gyomnak minősített növényt csak a virágzás után, még a magok szétszóródása előtt kaszálják, így megmaradhat mézelő növénynek, és a többi növény életterét sem veszélyezteti a továbbterjedése. Ez ügyben a döntésre még várni kell.