A mezőgazdaság a génjeimben van. Vagy legalábbis ott kéne, hogy legyen.

Én magam ragaszkodom ahhoz, hogy vidéki vagyok, bár már több mint 10 éve Budapesten élek. Ha a vidéki-városi kérdéskör kerül elő, KJ is előszeretettel hangoztatja, hogy ő bizony Hatvanból való, még akkor is, ha éveinek számát tekintve igen csekély időt töltött ott.

Anyukám szülei amolyan tanyáról városba költözött népek voltak. Gyerekkorom talán legszebb nyaraiként azokat tartom számon, amikor tucatnyi unokatestvéremmel együtt nyaralni mentünk mamáékhoz. Napi program volt, hogy biciklin, babettán (!), gyalog kivonultunk a Békéscsaba és Békés közötti Kőrös-parton fekvő tanyára, és ott birkalegeltetéssel, kukoricatöréssel, kapálással, szénaforgatással töltöttük az időt. A legeltetést élveztük a legjobban. Háborítatlanul játszhattunk a folyóparton, csak arra kellett ügyelni, hogy a birkák ne kóboroljanak el. A legutálatosabb feladat pedig a szilvaszedés volt. Na nem a fáról, lekvárnak! Valahogy mindig csak akkor jutottunk el a szilvaszedésig, amikor már a földön állt halomban a túlérett, méhecskékkel teli, szottyos-mézédes gyümölcs. „A francba, ez már csak a cefrébe lesz jó!” – jegyezte meg tata, cseppet sem csalódottan.

Sok-sok apró részlet és történet rémlik ezekből az időkből. Nagyapám foglalkozását tekintve vasutas volt, én azért csak parasztként emlékszem rá. A szónak több értelmében is.

Azt viszont csak tegnap tudtam meg, hogy az öreg Tomka a teheneken, disznókon, birkákon, tyúkon, kacsán kívül méheket is tartott. Nem sokat, csak néhány családot, hogy azok megtermeljék a saját háztartásba szükséges mézmennyiséget. Anyukám még arra is emlékszik, hogy a méheket rendszeresen vándoroltatták Debrecenbe, egy ismerős méhlegelőjére.  Ahogy erről beszélgettünk, rémülten jegyezte meg: „A nővérem akkor szokott rá a cigire. Apu mindig a kaptáraknál tartotta a cigijét, mert azzal füstölt. Remélem, te nem fogsz rászokni a dohányzásra?” Megnyugtattam, hogy ma már ezt másképp csinálják.